A feleségemmel azon gondolkodtunk, hogy mivel díszítsük föl az éttermünket. Valamilyen újításra most már nagyon nagy szükségünk lett volna, hiszen legalább öt éve volt változatlan a dizájn.
Összeültünk négyen, a gyerekek, Liza, a feleségem és én, hogy kiötöljünk valamit. Még Zorró, a magyar vizsla is a lábunkhoz telepedett, hogy részt vegyen ő is a diskurzusban. Nem zavartuk el, hátha tud valami ötletet adni ő is.
Megegyeztünk abban, hogy nyolcvan négyzetméteres indiai éttermünk fehér falai és elegáns, törtfehér bútoraival kissé eltávolítják a helyet a kultúrától. Szerettük volna feldobni valami hanyagsággal, valami indiai tűzzel.
Több csillogó elemet akartunk szerezni, vöröslő díszpárnát, piros faliszőnyegeket. A felszolgálókat is be akartuk öltöztetni valami tradicionális indiai öltözékbe, de még ez is kevésnek bizonyult. Rájöttünk, hogy át kéne festeni a falakat is.
A feleségem talált egy remek szakit, aki vezette a fölújítást. Elég izzasztó volt, mondhatom!
Mikor a falak is elkészültek, az összkép már egészen jó volt, de valami még mindig hiányzott.
El kellett telnie néhány hétnek. Pihentettek az istenek a gondolkodásban.
Aztán végül szembejött velem egy kirakatban: mandala képekkel akarom kidekorálni az éttermemet!
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen áldott díszeket tehetek ki szerény vendéglőmbe. Kapásból kiválasztottam vagy tíz darabot, láttam, hogy mind egyedi és kézzel készített. Szinte ott volt a tenyere melege a készítőnek. És bele volt festve a szeretet is. Isteni szeretet.
Azt mondják, a mandala készítője az elkészítés során transzba esik. Egyfajta meditatív szertartásként értelmezi a festést. Arra gondoltam, hogy ez olyan, mint a főzés. Nekem legalábbis éppen olyan.
A kedvencem a választhatóak közül egy lótusz mandala volt. A megtisztulás szimbóluma és az újjászületésé. Úgy döntöttem, ezt hazaviszem majd, és a hálószobánkba akasztjuk ki Lizivel. Még a takarónkhoz is illett!
A felújítások megkoronázásaként kihelyeztük a vásárolt termékeket az étterem különböző pontjaira. A legnagyobbat a pult mögé akasztottam, Buddha szeme volt rajta. Azt akartam, hogy szemmel tartsa az egész helyet, és őrizze a figyelmével maradéktalanul.
A vendéglőnk forgalma megnégyszereződött. Roppant különleges emberek is betértek, hogy ebédeljenek, igyanak, egyenek nálunk. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy ilyen társaságban lehetek. Átszellemült a légkör teljesen. Az étel íze is más volt egészen.
A vendégek közül egyik legérdekesebb egy tibeti jósnő volt, aki széttépett ékszekerekből és kitépett hajszálból jósolt. Farkasbőrt hordott és a nyakán végig henna borította meg szanszkrit betűk.
Egyik kislányomnak azt jövendölte, hogy a leendő férje nemes lelkű ember lesz, de szíve fájdalmán enyhíteni csak hosszú évek árán tud majd. Feleségemnek várandóságot jósolt, aminek kapcsán Lizám hevesen ellenállt (nekem persze tetszett az ötlet, a két lány mellé szerettem volna még egy kisfiút). Nekem azt mondta ez a tibeti asszony, hogy sikeres üzletet fogok vezetni a közeljövőben, egy felfutó éttermet látott (könnyen kitaláltam, hogy ez a némber bizony jó a következtetésben!) és sok pénzt. Mindenesetre mulattató jelenség volt.
Rajta kívül buddhista szerzetesek és jógik is látogattak minket, akik rendhagyó órákat tartottak rendezvényszerűen a mandala képek előtt. Nagyon más hangulata lett az étteremnek így, kialakult egy rendszeresen járó közösség, ami azon felül, hogy összetartott, még ingyen programokat is csinált nekünk.
Az étterem átalakulása az én metamorfózisom és szellemi felüdülésem is volt. Jó érzés volt együtt fejlődni a hellyel, amit én nemzettem, hoztam létre a semmiből, és azt is csodálatos volt végig nézni, ahogyan ez az étterem új erőre kap.
Azt hiszem, megérte a fölújítás. És azt hiszem, ezt a mandala képeknek is köszönhetem.